Bejelentkezés



Időjárás

Szavazás

Értékelje a sugásfürdői sípályát!

Üzenőfal

Legújabb üzenet: 2 éve, 1 hónapja
  • Ceglédi Csaba:
    Eltelt 9 nap de senkitől válasz nem érkezett.Mi itt Magyarhonban kicsit pörgősebbek vagyunk.Kösz
  • Ceglédi Csaba:
    Valami miatt a telefonszámok nem mennek át.0040267313649,0040267325679,
  • Ceglédi Csaba:
    A telefonszámok még egyszer:0040267313649,0040267325679,a kislányukat Babának szólítottuk,ma kb.27 éves.Nevem Ceglédi Csaba 7400.Kaposvár Tallián Gy. u.50.0036209477519.email:cegcsaba@gmail.com segítségüket köszönöm !
  • Ceglédi Csaba:
    családot.A telefonszámuk a régi így nem kapcsolható.A telefonszámok a következők:0040267313649,0040267325679,a Posta biztos tudja,hogy ezen számok mire változtak.A hölgy neve Costa Teréz a férje román,Doru-nak szólítottuk a kisleányt Bab
  • Ceglédi Csaba:
    Tisztelt Városlakók!A segítségüket kérném egy személy ill. a családja felkutatásában.Kb. 15 éve felejthetetlen napokat töltöttünk a városukhoz közeli Sugasfürdő erdészházában.Pár éve hiába próbálom felkutatni az akkori ismerős

Csak regisztrált felhasználók küldhetnek üzenetet

A nap képe

A nap képe

Azon a reggelen (1944. május 3.)

Olvasóink értékelése: / 0
Értékelés:
2014. május 02. péntek, 08:10
Írta: Féder Zoltán   
Kategória: Közélet
 

Abban az esztendőben, a tavaszi „nagytakarítás” a hagyományos időponttól kissé eltért. Megkésett. Május elejére esett. Harmadikára.

A sepsiszentgyörgyi központi gyűjtőhely – az 1944-ben még befejezetlen gazdasági iskola épületeAzt a „takarítást” törvények, rendeletek szabályozták. Döntött a Hatalom. Írásban és szó szerint így: „A M. Kir. Kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól” (a M. Kir. Belügyminiszter, 6.163/1944. számú rendeletének kezdő mondata – F. Z.)

Kitakarítja őket, az országból, a társadalmából. A városaiból, falvaiból. A Világából. A kirekesztő, megkülönböztető Jel nem bizonyult elég hatásosnak. Tovább kell lépni. Azonnal.

Egyszerű, világos, érthető volt ez a titkos, de már mindenütt, hivatalos és nem hivatalos körökben ismert határozat. Éppen csak a zsidók nem értették meg.

Sepsiszentgyörgy, a „takarítás” első lépése, a reggeli „névsorolvasás” végrehajtásban eltért a többi helység gyakorlatától. A helybeli zsidók előző délután személyes értesítést kaptak a másnap reggeli „számbavételre”. Nem fegyveresen kísérték őket a rendőrségre, hanem hívták őket.

Hogy mire volt vélhető ez a megoldás?

*

Apám a befogadó társadalom világával szemben, a környezetével, ismerőseivel való kapcsolataiban igen jóhiszemű és néha túlzottan elfogult volt. Emlékét sérteném, ha ezt a megingathatatlan bizalmát holmi hamis világképnek mondanám. Gondolat- s érzésvilága szerint a városvezetésnek ez a „gesztusa” arra vallhatott, hogy ennek a halálosan kegyetlen játéknak bevezető akkordját méltányosabban kívánta volna megoldani?

Lehet. Hiszen a városnak törvénytisztelő és lojális zsidó lakossága volt. Ezt a magatartásukat az egyre fokozódó antiszemita légkör sem törte és változtatta meg. (Erről a magatartásról számos dokumentum maradt a megyei levéltár gyűjteményeiben is.)

A helyi Hatalom (talán) egy pillanatig azonosulni próbált a zsidók kilátástalan helyzetével? A rájuk váró meglepetés, a felkészületlenség döbbenetével? Azzal, hogy annak a családnak percek alatt „menetkészen” kell állnia, hogy örökre elhagyja otthonát? Vagy e döntésnél latba eshetett a város életével összefonódott polgárokkal szembeni humánusabb megoldás alkalmazása? Függetlenül attól, hogy a hivatalos és törvényes állampolitika az 1940-es évek elejétől – a nemzet- és társadalomellenességgel vádolt zsidó lakosságot kiiktatta a város mindennapi, normális életéből?

Hogy e „gesztus” mögött alapjában mi is volt az igazság? A bizalom? A kevésbé megalázó formája az „összeterelésnek”? Vagy a képmutatás, a csapda és hamis játék? De mindaddig, amíg ezek az üres feltevések nem igazolódnak, mindez nyitott kérdés marad. Az oly sok még megválaszolatlan kérdés sorában.

*

Az idézés, a „meghívás” reggel hat órára szólt. S a kitakarításra ítélt „piszkos zsidó népség” (ahogyan sokan a helyi zsargonnak cinikus leereszkedésével oly szívesen illették „ezeket”) apraja-nagyja kivétel nélkül megjelent. Pontosan. Kezében, zsebében személyi igazolvánnyal. Szívében pedig – még mindig – a helyi hatalomban való teljes és feltétlen bizalommal. A jobb alkalmakra tartogatott, tiszteletet adó viseletben.

Nyilvánvaló, hogy a tökéletesen előkészített, a zsidók elleni hadrendbe állított rendőri, csendőri, hivatali és polgári apparátus hatalmas légiója akcióinak sikeréhez nem férhetett kétség. Az eszközök, a megoldások erkölcsi értékei ilyenkor háttérbe szorultak. A helyi vezetés tisztában volt hatalmával, erejével. Nem kockáztatott.

A „beterelés” helyi taktikája teljes sikerrel járt. Egyetlen „meghívott” sem élt vissza a bizalommal. Pontos megjelené­sükkel, talán még egyszer bizonyítani kívánták feltétlen lojalitásukat.

Így az ünnepélyes „takarítás” idejére a város köré kirendelt fegyveres levente járőröknek nem került alkalmuk a zsidók szökését megakadályozó közbelépésekre.

*

Hat óra előtt egyszerre léptünk ki az akkori Teleki Pál utca 41. szám alatti ház kapuján. Az egész család. Nagyapa, Béla bácsi, a nagybátyám, Anya, Apa és én. A vakítóan derűs, verőfényes utca még néptelen, kihalt. Csak az Ütő Ilonka kerítésére ragasztott öles, színes plakát ordít szembe, rajta a felirat: „Taposd el a vörös ördögöt.”

A hátrahagyott ház udvarán, a kerítés mellett már bújtak a Nagyapa ültette gyöngyvirágok. Az öreg körte- s birsalmafa is újra nekiveselkedett. A kertben a tegnap délután abbahagyott munka felkiáltójele, a frissen ásott ágyás végébe szúrt ásó. A néhány kendermagos tyúk még a ketrecbe zárva, hosszúra nyújtott hangon panaszkodott. Mindjárt jövünk – majd akkor kiengedlek, s kaptok reggelit.

A hivatalos meghívás ellentmondást nem tűrően és pontosan fogalmazott. Hat órára, a család valamennyi tagjával. Hozza magával a személyi igazoló papírjait. Így mondta a bajszos, kerek sapkás, aki a tegnap este kézbesítette az idézést. Emlékszel? Még szalutált is. Semmi gyanút keltő. Csak Anyában fogant valami roppant félelem. Érzékennyé vált minden, a zsidókra vonatkozó hivatalos lépésre. Érthető, hiszen több hónapja nem kapott sem levelet, sem értesítést a munkaszolgálatra behívott három testvéréről.

Kapkodó, ideges készülődés. Vetetlenül maradt, még testmeleg ágyak. A konyhaasztalon a félig elfogyasztott reggeli maradékai. Mosatlan edények. Az éjjeliszekrény sarkán nagyapa ottfelejtett reggeli gyógyszeradagja.

Ennyi. De most sietned kell. Nem kellene, hogy csorba essen a hatalommal szembeni hűségeden. Nehogy megjegyezzék, hogy pontatlan voltál. A Hatalom tudja, mit kell tennie. Hivatalai a te érdekeid védelmével is foglalkoznak. Azokkal szemben is, akik azt hirdetik, hogy te magad vagy az Eredendő Bűn. Akik azt akarják elhitetni a világgal, hogy te vagy az a rothasztó Fekély, amit ki kell vágni ennek az egészséges társadalomnak a testéből! Abból a társadalomból, amelybe olyannyira tartozni szeretnél, akarnál. Érted?! De most siess!

Nagyapa is megpróbál lépést tartani. Halkan, szinte magában morfondíroz: elfelejtettem bevenni a gyógyszereket. Nem baj. Majd, ha hazajövünk. S a fiához fordulva folytatja: – Béla, hozod a katonai igazolásaidat?

Az út a Mikó utcán s a parkon át. A rendőrségig.

Az udvaron már gyülekezett, csendben állt és várt a gyanútlan tömeg.

Akkor, azon a reggelen ott, a rendőrség udvarán nem tudtam, hogy ebben a játszmában valaki tudtán kívül beleszólt sorsomba. S életre ítéltettem.

*

Amikor átlépték a rendőrség kapuját, még nem gondoltak arra, hogy többé nem térhetnek vissza otthonaikba. Legtöbbjük már soha többé.

Nem látták azt a leleményesen láthatatlanná varázsolt fényes, dantei feliratot ott, a kőlábas vaskapu fölött: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”

Az udvaron megmagyarázhatatlan csend. A családfőt szólítják. Felmennek a lépcsőn. Hűvös, kopott iroda. Az egyenruhás a papírokba pillant. Azon az ajtón menjenek ki – mutat egy oldalsó ajtóra. A néhány száz ember „névsorolvasása” hamar befejeződik. Senki nem hiányzik. Aztán, parancs szerint, az emberek némán sorba állnak. S a „bélyeges sereg” a főtéren keresztül, a Csí­ki utcán „végestelen-végig” fegyveres díszkísérettel bevonul az új, közös otthonába. Az akkor éppen épülőfélben lévő gazdasági iskola padolatlan, üres téglafalai közé.

Nem tudták, hogyan is alakulhat sorsuk. Talán csak akkor döbbentek rá a valóságra, amikor a gyűjtőhely udvarán elcsattant az első nyilvános pofon. Amikor a szolgálatos katonatiszt minden különösebb indok nélkül pofonvágta Neumann Ernőt.

De akkor már késő volt. A jogállam törvényes képviselői és a befogadók helyi vezetői igazságaik nevében kimondták ítéle­teiket. Elkezdődött a társadalom ellenségeivel való ijesztő, hideg és vérszomjas leszámolás. Köztük Sándor nagyapával, a mikós sapkákat készítő, nyolcvanéves szabómesterrel és unokájával, Médivel, az akkor 13 éves diáklánnyal s a többi, Háromszéken élő több száz „bűnös” zsidó polgárral.

A feszültség szinte egyik pillanatról a másikra pánikba csapott át. Rádöbbenés a teljes kiszolgáltatottságra. A félelmetes, sötét és érthetetlen gyilkolás előszelére. A számukra felfoghatatlan, érthetetlen, irracionális világra. A teljes elzártságban megszűnt akaratuk, személyiségük. Csak érezni vélték a mindent felfaló gonoszságot, embertelenséget, s ugyanakkor az egymásért való reszkető félelmet.

Néhány, lidércnyomásos álomnak tűnő nappal és éjszaka után kilométerekkel arrébb, egy másik kapu alatt kellett átvonulniuk. Ott az ünnepi bevonulásukat szervezők már nem feledkeztek meg a vendéget fogadó üdvözlésről. A kapu fölött ott díszelgett a kornak oly hamissá vedlett „humanitárius” jelmondata. Vasba öntve: Arbeit macht frei.

*

Ezen a reggelen kezdődött el egy hajdani társadalmi szerződés felbomlása, végjátéka. Görcsös záróaktusa, végérvényes megsemmisítése annak az íratlan társadalmi megegyezésnek, amelyet az 1867-es emancipációs törvény után a befogadó közösségek az ide betelepült zsidókkal kötöttek. Vissza­vonhatatlanul megszűnt az a hallgatólagosan szentesített társadalmi kapcsolat, melyben nagyapáink, apáink oly rendületlenül hittek, vallották, vállalták, és amelynek jegyében oly sokat tettek.

Láttam és átéltem akkor az enyéim csalódásait, a befogadókba vetett feltétlen bizalmuk megrendülését. (De tanúja voltam annak is, hogy a történtek ellenére később a poklot túlélők közül sokan hogyan próbálták újból és újból megélni annak az oly sokszor megszegett, irracionális és virtuális szerződésnek világát, szellemét.)

Az, hogy ez a különös társadalmi ceremónia Sepsiszentgyörgyön milyen módon és milyen eszközökkel történt? Az, hogy kik voltak a helység „kitakarításának” szellemi előkészítői, a végrehajtói vagy kik a néma, közönyös szemlélői? Ez talán már rég elvesztette jelentőségét. De a tények kitörölhetetlenek maradtak. A zsidók ellenében maradéktalanul győzött a meghirdetett nemzet- és társadalommentő Törvény, Igazság, Hit és Erkölcs. A Kiközösítés, a Deportálás, a Rablás, a Megsemmisítés.

A vasúti forgalmista felemelte az indítást jelző tányérját – s a zsúfolt marhavagonok meglódultak. Ezzel egy korábban elindult társadalmi folyamat lassan kiteljesedett. S az előítéleteit oly makacsul őrző világ társadalmi palettájáról pedig csendesen s szinte észrevétlenül eltűnt egy zavaró színfolt.

*

Vajon Sepsiszentgyörgy város történelmében milyen helyet foglal el egy olyan esemény, amilyen 1944. május 3-án történt? Amikor a város „megszabadul zsidaitól”.

Vajon mit s hogyan mesél erről (majdan) a város krónikája? Arról, hogyan élték meg ezt az eseményt a város polgárai, szellemi, vallási, közéleti vezetői? Hogyan nyilatkoztak vagy vélekedtek a történésekről a város értelmiségijei, kereskedői, iparosai? S hogyan a zsidó vagyonok összeírói? Hogyan emlékeztek a történtekre a szemtanúk? S vajon mire vagy hogyan emlékeznek azok utódai?

Vajon erről az „eseményről” születtek-e naplójegyzetek, családi feljegyzések, barátoknak írott levelek? Hangzottak-e el valahol imák?

Vagy volt-e a városban olyan fényképész, aki egy ehhez alig fogható esemény képsorait megörökítette volna gépével? Azt, hogy a város sárga csillagot viselő tisztes polgárai fegyveres kísérettel miként vonulnak át a városon. Ezek a lencsevégre kapott pillanatképek valóban olyan kompromittálóak lennének, hogy mindmáig valahol, valamelyik fiókban porosodnak?

*

Számos esztendő, évtizedek fordultak az „akkor” történtek óta.

Vajon az emberek képzeletében, tudatában azóta hogyan s mivé formálódtak az akkori eseményről őrzött képek, gondolatok, érzések, fogalmak?

Vajon megfogalmazódnak-e végre azok a betűsorok, melyekben szó esik majd arról, hogy lényegében mivel is szolgálhattak rá ezek a zsidók a sorsra, amelyre akkor ítéltettek? S arról, hogy az ítélethozók döntéseinek s a végrehajtók hozzáállásának valójában melyek is voltak igazi indítékai, azok gyökerei s végső céljai?

Forrás: Háromszék Napilap (www.3szek.ro)


 

Hozzászólások
  • Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást!
 

3.26 Copyright (C) 2008 Compojoom.com / Copyright (C) 2007 Alain Georgette / Copyright (C) 2006 Frantisek Hliva. All rights reserved."

 
Hirdetés

Eseménynaptár

Hamarosan

Nincs esemény

Önök írták

Szennyes-teregetés 2013. december 05. csütörtök, 15:45
Írta: hon hunor

Megbotránkozva olvastam minap a Háromszékben Kádár Gyula polgártársam álláspontját városi tanácsunk ama bölcs határozatával kapcsolatosan, mely szerint városunk területén tilos lett a nyilvános ruhaszárítás.

Bővebben » Olvasói hírek »

Önök küldték

Élőlánc 1.
Élőlánc 1.
Küldő: Dezsö János
Az önök képgalériája »

Sepsi-piac

Legfrissebb hirdetések
Médiapartnerek:
Háromszék
preload preload preload preload